Köszönetnyilvánítás

Megjelent: 2015. október 08. csütörtök
Írta: Szokolayné Farkas Mária
Jövőre ugyanitt....
 
Így köszöntek el az Sipos Edit emléktornán résztvevő csapatok.Nagyon jó hangulatban, családias légkörben telt a Sipi emlékére rendezett felkészülési torna.
 
Ezúton szeretnénk köszöntetet mondani mindazoknak akiknek segitsége, közremüködése nélkül nem valósulhatott volna meg ez a rendezvény. 
 
Yordo Hungária Kft., ifj. Tóth Gyula
Szamosi Csilla, Vidovics László, Hódi József
Sipos Család,
Mátyás Norbert és családja,
Szentesi Üdülőközpont
Szentes Tv,
Szentesi Gyors, Kárpáti Lajos
Szentesi Élet, Bessenyei Gábor
Szentes Város Önkormányzata
Ági Virágbolt, Szentes
MTVA
Komlósi Oktatási Studió
Szamosi Levente
Rédei Kata
Szalkay Orsolya
Kuna Ildikó
Stieber Mercédesz
Bujka Barbara
Huszka Zsuzsanna
Brávik Fruzsina
Primász  Ágnes
Burai László
Pano Sport Pub, Szentes
Mátyás Lizi
Vigh Márk Máté
Merész András
Gergely István
Kun Balázs
Kibédi Péter
Náray Erika
Amler Zoltán
MVLSZ
Dr. Tóth Gyula
Szentesi VK
Szremkó Krisztina
Győri Eszter
Juhász Tibor
Szénászky Zsolt 
Matajsz Márk
Tóth Csenge
Tóth László
Petrovics Mátyás 
3D Dekor és Reklám Kft., Kiskunfélegyháza
Ujcz Ági fazekas, Csákvár
Francsics Dániel
 
Köszönjük mindenkinek a segitséget!
Jövőre ugyanitt!
 
A Csúcsrajárók

Így kezdődött

Megjelent: 2014. április 18. péntek
Írta: Szokolayné Farkas Mária

Körülbelül egy évvel ezelőtt történt... A főiskolán, házi dolgozat témája: Sportkarrier csúcsán túli élsportolók helyzete Magyarországon.
Kicsit tanácstalan voltam, mert ezzel a témával kapcsolatban nem volt személyes tapasztalatom, nem igazán tudtam mihez is nyúljak?!
Ekkor, most már tudom, nem véletlenül láttam meg az egyik közösségi oldalon Sipos Edit fényképét fehér kendővel a fején. Azonnal éreztem, hogy meg kell tudnom, mi van Vele? Teljesen lesújtott a hír, hogy gyógyíthatatlan beteg.
Honnan ismerem Őt? Igazából csak látásból ismertük egymást. Rendszeresen találkoztunk a szentesi uszodában kb. 10 évvel ezelőtt, amikor gyerkőcöm Kiskunfélegyháziként elkezdett Szentesen vízilabdázni. Ennyi volt, futó ismeretség. Köszöntünk egymásnak, mint általában mindenkivel az usziban és mentünk tovább. Soha nem beszélgettünk egymással.
Miután megtudtam hogy beteg, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy megkeressem, beszélgessek Vele. Mátyásné Bimbó Ildikó hathatós közbenjárásával és ajánlásával sikerült kapcsolatba lépnem Vele.
Egy májusi vasárnap délelőttre beszéltük meg a találkozót az egyik szentesi pizzéria teraszán. Odafelé az autóban egész végig azon gondolkodtam, hogy mit is kérdezzek tőle, hogyan nyissak felé, vajon Ő hogyan nyit felém, vagy nyit-e egyáltalán? Teljes bizonytalansággal érkeztem, most már tudom, hogy kár volt izgulni.
Edit pontosan érkezett. Fehér svájci sapka...sötét napszemüveg - amit végig viselt a beszélgetésünk alatt- sötétkék sál a nyakában. Én a köszönésen kívül nem igazán tudtam megszólalni, azonnal átvette az irányítást, miután helyre tettük hogy ki is vagyok valójában, és mit is szeretnék. Elkezdett mesélni. Én csak írtam,írtam,írtam és írtam. Ott ült velem szemben egy halálosan beteg sportóriás, aki a nélkül hogy bármit kérdeznem kellett volna, elmesélte az életét. Tabuk nélkül, mellébeszélés nélkül, arcomba mondva a kozmetikázatlan valóságot: - Meg fogok halni Marcsi...!
Nem értettem hogy miért volt velem ennyire kendőzetlenül őszinte? Mintha megkönnyebbült volna, hogy valakinek elmondhatta az életét, valakinek aki nem csinál belőle szenzációt, nem használja fel tisztességtelen célokra.
Ekkor jöttem rá, hogy kiválasztott vagyok. Pont akkor, pont ott és pont nekem nyílt meg. Nem a sajtónak, nem a tévéknek. Nekem. Furcsa dolog ezt leírni, de életem egyik legnagyobb élménye volt beszélgetni Vele. Érezni bizalmát, csodálni emberi nagyságát, erejét, hihetetlen kisugárzását.
Most már tudom! Egy küldetést adott akkor a kezembe. Éppen ezért felelősnek érzem magam azért, hogy emlékét méltóan ápoljuk.
Halála után egy ismeretlen telefonszámról kaptam hívást. Nagyon váratlanul ért, hogy egy számomra teljesen ismeretlen szentesi vállalkozó keresett meg a dolgozatommal kapcsolatban.."nem hagyott békén", míg személyesen nem találkoztunk.
Edit ezt is elintézte odaföntről. Találkoztunk Vidovics Lacival, és mindketten úgy mentünk haza első beszélgetésünk után, hogy a világ legtermészetesebb dolgának éreztük, hogy az én alapítványom keretein belül együtt dolgozunk Edit emlékének méltó ápolásán. A szavakat tettek követték.
Hát itt tartunk most. Felavatásra került a Sipos Edit sétány, és mellszobor. Szerény avató ünnepségünk úgy érzem méltó volt Edit nagyságához. Hihetetlenül jó érzés, hogy bárki odamehet a szoborhoz, válthat pár szót Edittel, rámosolyoghat, Ő mindenkire visszamosolyog. Szeretettel néz mindannyiunkra ha egy szál virágot viszünk, vagy gyújtunk egy gyertyát, a lelke lángolásaként.
És akkor itt lészen a dolgozat, ami Edit szájából hangzott el és az én tollamból született meg:

 

Az élet olimpiája

 

Minden sportoló életében eljön az a pillanat, amikor a pályafutása végéhez ér. Az emberi fizikum véges, természeténél fogva nem képes az idők végezetéig a maximumot hozni. A pályájuk elején lévő sportolók talán még nem is gondolnak bele, hogy az előttük álló aktív időszak milyen gyorsan eltelik. Az élsportolók két verseny között csak a következő megmérettetésre koncentrálnak, teljes energiájukat és idejüket ennek szentelik, az egyik cél elérése után máris ott a másik feladat, amit legjobb tudásuk szerint kell megoldani. Így telnek el velük az aktív évek, a tanulás mindig másodlagos marad a sport mellett, ami nem is adja meg azt az adrenalint számukra, mint amit egy-egy verseny alatt éreznek.

Egyszer aztán eljön az az időszak, amikor kénytelenek felismerni azt, hogy nem ők a legjobbak. Legjobb tudásuk és akaratuk ellenére sem megy már úgy a sport, mint pályájuk csúcsán, nyakukon az utánpótlás, háttérbe szorulnak, és tudatosul bennük, hogy „ki kell szállni”.
De, mikor és hogyan? Jönnek a kérdések, „Tanultam eleget? Merre menjek? Kinek kellek? Miből tartom fenn magam? Lesz-e helyem még a sportban? Vagy vállalkoznom kell?”. Nehéz a felismerés, hogyha a sportkarrierük végéhez érnek, ki szakadnak abból a burokból, ami addig őket körbevette. Innentől kezdve csak magukra számíthatnak. A legtöbb esetben a klub, ahol addig sportoltak, sem tud semmilyen megoldást nyújtani (utánpótlás-nevelés, szakmai háttérmunkában való részvétel), stb.

Egy sportoló nem csak úgy fejezheti be a pályáját, hogy kiöregszik a sportból, hanem sérülés vagy betegség miatt is kieshet az aktív sportolói életből. Ez a lehető legrosszabb egy sportember számára, hiszen a sérülés vagy betegség egyenes út a kényszerkiszállás felé, amit talán a legnehezebb feldolgozni, hiszen az ész még küzdene tovább, de a test már nem engedi. Dolgozatomban egy szentesi vizilabdás lány történetét mutatom be, aki a kényszerkiszállás mindennapjait éli meg. Ez a szentesi kicsi lány már hét évesen komoly döntéssel szembesült, a táncot vagy az úszást válassza? Édesanyja rá bízta a döntést, és mivel, úszni nem tudott, úgy döntött, megtanul. Ez a választás olyan jól sikerült, hogy tizenkét éves koráig mell- és pillangóúszásban országos versenyeken ért el kiváló eredményeket. Egy idő után úgy érezte, unalmas számára a faltól falig úszás, és kacsingatni kezdett a már az akkoriban is Szentesen sikersportágnak számító vízilabda felé. Tehetsége olyan hamar megmutatkozott, hogy tizenhat évesen már junior EB. III., tizenkilenc évesen felnőtt VB. I. helyezett lett. Szülei nyomására szakmát tanult és dolgozott a sport mellett, majd leérettségizett. Az ereje teljében lévő lány fanatizmusa és energiája nem ismert határokat, a vízilabda mellett belekóstolt más sportágakba, látogatta a fiú vízilabdaedzéseket, valamint lépcsőzött a szentesi uszodában, míg edzője le nem tiltotta a túlzott fizikai megterhelésről. Idejét teljesen lefoglalták a válogatott edzések, külföldi meccsek, a nyarak is csak a vízilabdáról az elhivatottságról szólt, nem volt családi nyaralás, csak a munkába vetett hit. Ez a hit vezette mindig az adott cél eléréséhez. Tehetségére külföldön is felfigyeltek, 22 évesen már Olaszországban játszott, ahol egy lendületesebb, energikusabb, életteltelibb vízilabdával találkozott. Az olasz bajnokságból a dunaújvárosi csapat megkeresésére jött haza. Itt nem csak azokat a feltételeket kapta meg mint külföldön, hanem megbecsülést, maximális támogatást és jövőképet a sport utáni élethez. Ösztöndíjjal közgazdászként és kommunikáció szakos bölcsészként végzett a Dunaújvárosi Főiskolán. Minden segítséget megkapott, hogy zökkenőmentes legyen a felkészülés a versenyekre, és a vizsgákra, úgy az iskolától, mint a vezetéstől.

Sikert siker követett, majd az ő életében is eljött a minden sportoló álma, az olimpián való részvétel lehetősége! Úgy érezte, hogy az eddig befektetett hit, munka és alázat most meghozta a gyümölcsét, akármilyen eredménnyel is szerepel az Olimpián. A tv-n keresztül egy kívülálló számára felfoghatatlan, hogy mit élhet át az a sportoló, aki ott, a nemzeti színekben képviseli a hazáját, és megmutathatja az egész világ számára azt, hogy miért is küzdött ez idáig ilyen alázattal, hittel és elszántsággal. Ezt az érzést mi nem is tudjuk átélni, hiszen Olimpia négyévente kerül megrendezésre, és a legtöbb sportoló életében jó, ha egyszer megadatik a lehetőség. Ezzel minden sportoló tisztában van, hogy az első Olimpia lehet az utolsó is, ezért ez a fizikai megterhelés mellett egy hatalmas lelki teher is. Ennek a lánynak azonban mégsem valósult meg az álma. Az olimpiai faluba való utazás előtt egy héttel egy pillanat alatt szertefoszlott minden, amiért eddig küzdött. Rajta kívül álló okok miatt nem utazhatott el! „A felsőbbrendűség, az érdekeltség valamint a másnak tett meggondolatlan ígéret, embereket és karriereket tesz/het tönkre.” Ez a teljes megsemmisülés. Úgy érezte, hogy itt valami végérvényesen összeomlott, kettétört! A fájdalom leírhatatlan!!!

A hatalmas csalódás ellenére mégis ment tovább, (bár azok, amik eddig előre vitték és hajtották megkoptak. Semmi sem volt már olyan tiszta és céltudatos, inkább robotias, megszokott mindennapos rutinnak feleltek már meg) hiszen a sport erre nevelte őt, hogy mindig maradjon ember, és soha ne adja fel!

Ott folytatta, ahol abbahagyta, csak már nem olyan volt minden, mint azelőtt. Egyre fáradékonyabb lett, az edzéseken kevésbé bírta a terhelést, hamarabb elfáradt. Mivel teltek az évek ő felette is, azt gondolta, hogy a kora miatt romlik az állóképessége. Ám gyorsan kiderült, hogy ez mégsem ez miatt van, hanem betegség támadta meg a szervezetét, ami miatt egyik napról a másikra abba kellett hagyni a sportolást. A sors nem mindig igazságos, hiszen amennyit a sport adott ennek a lánynak, annyit el is vett tőle. Az eddigi életétől búcsút kellett venni, és háromszázhatvan fokot fordult a sorsa, hiszen nem volt más választása, mint a kényszerkiszállás! Innentől kezdve semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Miután szembesült az új helyzetével, azon kellett elgondolkodnia, hogy mihez is kezdjen, miből fog élni, kitől kaphat segítséget, támogatást. A már megszerzett két diplomája semmit sem ért, hiszen 8órában nem dolgozhatott. Dédelgetett álma, hogy konduktor lesz egyszer, szintén szertefoszlott, hiszen jelenlegi állapota ezt lehetetlenné teszi, csak úgy, mint bármilyen más munkavégzés, ami egy átlagember számára akár könnyedén elvégezhető lenne. A sport tette őt emberré, de most a sportolói múltja nem tudja számára biztosítani a méltó megélhetést, az állami rokkantnyugdíjjal kell beérnie (és mint tudjuk, a sport nem bejelentett állás)! Ebben a nehéz helyzetben, akikre támaszkodhat a szülein és a barátnője önzetlen segítségén kívül a emberek önzetlensége, szeretete.

Egészségügyi problémáihoz igazítva meg kellett találnia azt az új célt az életében, amiért érdemes minden reggel felkelnie. Ez pedig az uszoda, ahol ma gyerekeknek és időseknek úszást oktat. Az oktatás szó nem biztos, hogy helytálló ebben az esetben, hiszen ő a szeretetével, személyiségével, varázsával, alázatával, példamutatásával adja át tudása legjavát. Legnagyobb fizetsége a gyermekek szeretete és mosolya, az idős emberek hálája. Nem csak a megélhetés miatt fontos számára ez a munka, hanem hogy mindazt átadhassa másoknak, amit ő annak idején a sporttól kapott, a mozgás és az úszás szeretetét, annak reményében, hogy a gyermekek az életük minden területén kamatoztathatják majd azt, amit tőle tanultak. Most ez a legfontosabb számára!

Kell, hogy álom maradjon az Olimpia?

A sportolói szív mindig a sportért dobog. Minden veszéllyel dacolva (orvosi ellenjavallattal, mert lerokkanhatott volna) elindult egy szenior úszóversenyen. Nem Olimpiai táv az ötven méter, de neki az életet és reményt jelentette. Leúszta és meg is nyerte, de ebben a pillanatban nem a helyezés volt a fontos, hanem az, hogy meg tudta csinálni! Ez az 50m visszaadta a reményt az élethez, mert ebben benne volt ugyan az, ami a betegsége legyőzéséhez is kell, a kitartás, harc, küzdeni akarás, a hit és a reménybeli győzelem. Az Olimpia nem csak egy évszámhoz, nem csak egy város nevéhez köthető az ő életében, hanem ez az ő saját élete! Ez volt az élete Olimpiája, amit megnyert, és remélem, hogy neki még sok ilyen Olimpia adatik!

 

Eredményei:
10x  Országos Bajnok I. (az országban egyedüli 10x magyar bajnok)

3x  Magyar Kupa I. (2000. 2003. 2004.)

BEK I. - 1993.

BEK II. - 2003.

BEK: III. - 2004.

VB. I. - 1994.

VB. II. - 2001.

EB. I. - 2001.

EB. II. - 1995., 1997., 2003. (EB. felfedezett játékosa)

EB IV. - 1999.

VK. III. - 1993., 1995.

150x válogatott

Köztársasági Bronz Érdemkereszt – 2004.

Szentes város kiváló sportolója cím

Desig by Aquila-Trade Bt.